1941 és 1944 között a 7 szovjet tagköztársaságban (az Oroszországi, az Ukrán, a Belorusz, a Moldáv, az Észt, a Litván és a Lett SZSZK-ban), több ezer kivégzés történt. Ez a terület Kelet-Galíciától a baltikumi folyókig, a moszkvai erdőktől a Kaukázus határáig terjed. Ha csupán az Orosz, a Belorusz és az Ukrán tagköztársaságok hivatalos területét vesszük figyelembe, a kutatók szerint a meggyilkolt zsidók száma kb. 2,2 millióra tehető, amelyből 1,6 millió áldozattal számol az Ukrán, legalább 500 ezerrel a Belorusz és legalább 120 ezerrel az Orosz tagköztársaság.

Az áldozatok több mint 80%-át golyók által végezték ki; a többit deportálták, és haláltáborokban vagy gázteherautókban gyilkolták meg. A kivégzési módok között alkalmaztak még mérget, és élve eltemetést is. Az áldozatok holttesteit bányákban és kutakban is elföldelték. A szovjet zsidók halálát nem ok nélkül nevezik „Golyók által elkövetett Holokausztnak”. A golyók által elkövetett gyilkolásnak ezt a kriminális „módszerét” a Holokauszt teljes ideje alatt alkalmazták Keleten, függetlenül az áldozatok számától. Legyen szó akár egy zsidó család kivégzéséről egy kisvárosban, vagy több tízezerről egy nagyobb megszállt szovjet városban. 1941 nyarán, éppúgy, mint később, 1944-ben, az elkövetők ugyanazt az eljárást hajtották végre: kiirtották a zsidóságot; férfiakat, nőket és gyermekeket lőttek agyon, gyakran a falu vagy a kisváros határában.
1941. június 22-én Hitler elindította a Barbarossa hadműveletet, ami a Szovjetunió elleni támadást jelentette. A Harmadik Birodalom által Keleten folytatott háború egy ideológiai hadviselés volt a Lebensraum (élettér) megszerzéséért, amelybe beletartozott a „judeo-bolsevik” nép teljes kiirtása is.

Már a megszállást követő első napoktól kezdve beindultak a pogromok a Balti államokban, Kelet-Galíciában, nevezetesen Lvivben, Volynban (Ukrán SZK), gyakran válaszként egy helyi nacionalistának az NKVD[1] börtönében történt meggyilkolása tudomásul vételére. Az Einsatzgruppen [bevetési csoportok] első áldozatai zsidó férfiak voltak, például olyan helyeken, mint Tarnopol vagy Jitomir. A többi zsidó ‒ nők, gyerekek és idősek ‒, gettókba kényszerült, ahol rettenetes körülmények között éltek éhezve, fagyban és betegségben. Így történt ez a minszki gettóban is, a Belorusz SZSZK-ban, melyet 1941. július 19-én állítottak fel, illetve valamennyi kisebb zsidó közösségben országszerte.

1941 augusztusa és szeptembere között a német megszálló erők által gyakorolt népirtás radikalizálódott. Nem csak a férfiakat lőtték agyon, hanem nőket és gyermekeket is. Bélaja Cserkovban (Ukrán SZSZK) 90 zsidó gyermeket lőttek agyon. 1941. augusztus 27-én és 28-án Kamenyec-Podolszkijban (Ukrán SZSZK) a nácik és kollaboránsaik több mint 23 000 zsidót végeztek ki. A megszállt területeken a zsidók tömeges meggyilkolását a román hadsereg és csendőrség, Hitler szövetségesei hajtották végre. Besszarábiában és Bukovinában több százezer zsidót gyilkoltak meg. Többségüket már 1941 júliusában megölték, míg a többi ember gettókba tömörült olyan helyeken, mint például Csernovic, vagy táborokban, mint például Mărculeştiben vagy Vapniarkán

A nácik által végrehajtott kivégzések gyakran fényes nappal zajlottak le a város szélén. Az elkövetők rendszerint helyi embereket bíztak meg arra a feladatra, hogy ássák ki, majd temessék be az árkokat; sőt néha arra is kötelezték a helyieket, hogy szállítsák el az áldozatokat és azok javait.

Az egyik legkövetkezetesebb kivégzéssorozat Kijevnél történt, mely eltörölte a Szovjetunió egyik legjelentősebb zsidó közösségét. 1941. szeptember 19-én, amikor a német csapatok elfoglalták Kijevet, robbanások gyűrűje és lángoló tűz vette körbe a várost, melyet a visszavonuló szovjet csapatok okoztak. Alig oltották el a lángokat, mikor az Einsatzkommando 4a, rendőr egységek és a helyi milícia 1941. szeptember 29-én és 30-án több mint 33 000 kijevi zsidót a Babij Jar nevű szakadékba lőtt.

1941 őszén a népirtások intenzívebbé váltak a Balti államoktól kezdve egészen a Krím-félszigetig. A kivégzések szüntelenül folytak Kaunaszban, Minszk külvárosaiban és a Paneriai erdőben (Ponary-ként ismert), Vilnius közelében. Több ezer német, osztrák és cseh zsidót is szállítottak az északkeleti gettókba. Ők is ugyanazoknak a tömeges kivégzéseknek lettek áldozatai, mint a helyi zsidók. A legnagyobb zsidó mészárlások egyike Bogdanovkában, egy dél-ukrán kisvárosban történt, ahol mindösszesen 10 nap alatt több mint 40 000 zsidót (főleg odesszaiakat és besszarábiaikat) végzett ki a román haderő és a német megszállók. 1941 vége felé egy újabb kivégzési módszert vezettek be: a gázteherautókat. Nem sokkal később, már nem csak a zsidók lettek az Einsatzgruppen és a többi mozgó gyilkoló egység áldozatai, hanem a kommunisták, a szovjet hadifoglyok, a partizánok, a „cigányok”, a szellemi fogyatékos emberek stb.

1942-ben az Orosz SZSZK-ban élő zsidókat, kiváltképp az Észak-Kaukázusból evakuáltakat, vagy agyonlőtték, vagy gázteherautókban végezték ki. Ugyanebben az időben a Belorusz és az Ukrán SZSZK-ban „likvidálták” a gettókat. Ezt a szót használták a nácik azoknak a zsidóknak az elpusztítására, akiket nem tartottak munkavégzésre alkalmasnak.

A kivégzések egészen 1944-ig zajlottak szerte a megszállt szovjet területeken, különösen a munkatáborba internált zsidók és azon zsidó családok esetében, akiket a rendőrök bujkálás közben fedeztek fel.



[1] NKVD (Narodnii Komissariat Vnoutrennikh Diél): Belügyi Népbiztosság. Politikai titkos rendőrség a SZSZSZK-ban, melyet 1934-ben hoztak létre, és melyet 1946-ban az MVD (Belügyminisztérium) váltott fel.